|
A cabrerai kempingből az első úticél Toledo volt, ahová Madridon keresztül juthattunk el. Az út kalandosnak bizonyult, tudniillik amikor a fővárost megkerülő autópályán már a város déli részéhez értünk, az út egy kb. 700 méteres szakaszon lement a föld alá, ahol sajnos a GPS megnémult, a lekanyarodást, ahol, ki kellett volna jönnünk az alagútból, elmulasztottuk. Emiatt megkerültük egész Madridot, visszajutottunk északabbra az eredeti autópályára, és az alagútban másodszor már sikerült a megfelelő helyen kitalálni és rátérni a Toledóba vezető útra. A csomópont a Toledóból visszafelé vezető úton is megtréfált bennünket, de a kerülő ezúttal jóval rövidebb lett és Madrid központján áthaladva az autóból nézegettük Madrid utcáit, házait.
Kiegészítésképpen lássunk egy mai látképet Toledóról:
Gyalog a város felé haladva a városfalakat láthattuk, amelyek hosszú történetre tekinthetnek vissza, az első falakat még a rómaiak előtt a keltiberek húzták fel, a rómaiakat követően a vizigótok és a mórok, végezetül a kasztíliai uralkodók egészítették ki.
A városfalakhoz természetesen erős kapuk is tartoznak, mi két kapun is keresztül haladtunk, mielőtt beértünk volna a történelmi városba. Utólag visszanézve a többi városkaput, kiderült számomra, hogy ezek voltak a legérdekesebbek. Eredetileg az északi oldalon az egyetlen kapu volt a vizigót időkben a "puerta de la Sagra", azaz szent kapu, amely a mór időkben a "bab al Shaqra" nevet viselte. Azonban a ma létező kapu odébb létesült a rekonkiszta után, ezért viseli az "új", Puerta Nueva de Bisagra nevet. Kívül reneszánsz, az építési munkák 1576-ban fejeződtek be, a kapun belüli belső udvar másik oldalán az egyik toronyról kimutatták, hogy még a mór hódítás előtti időből származik. Amikor VI. Alfonz 1085-ben bevette Toledót, a legendás El Ciddel az oldalán ezen a kapun vonult be.
Tovább haladva a központ felé érünk el a XIV. század utolsó harmadában mudéjar stílusban épült Puerta del Solhoz, azaz a Nap kapujához, amely egy belső városfalon át enged bejutni a központba.
A városban mindenekelőtt a toledói katedrálisra voltunk kiváncsiak, amely jelenleg bíborosi székhely, Spanyolország első számú székesegyháza. Az épület egy a mór hódítás után muzulmán mecsetté átalakított vizigót templom helyén épült a XIII- XV. századokban gótikus stílusban, a mai napig az ország legnagyobb egyházi épülete. A székesegyház belseje sok kincset rejt, pl. a Capilla de los Reyes Nuevos (Királyok új kápolnája) platereszk stílusú, a Capilla Mozarabe (mozarab kápolna) nem attól mozarab, hogy mozarab stílusú, hiszen 1504-ben épült, hanem azért, mert azóta is naponta az arab fennhatóság alatt élő mozarabok, azaz keresztények a vizigót idők szerinti, azaz még az ariánusok által űzött misét celebrálnak. A kápolna erdeti neve Corpus Christi kápolna volt 1500-ban, és eredetileg is a mozarab rítus fenntartása érdekében építették azért, hogy a mozarabokat, akik a mór vagy arab fenhatóság alatt is megtartották a vizigót idők keresztény vallását, tiszteljék és megtartsák. A jelenlegi kupola a 17. századból származik, El Greco fia, Jorge Manuel Theotocópuli alkotása, aki maga is örökölte apja tehetségét. Az 1593-1616 között épült sekrestye a leghíresebb festők képeit rejti. El Greco néhány képe mellett olyan mesterek képei vannak a székesegyházban, amelyeket bármely képtár megirigyelhetne.
A továbbiakban az idő rövidsége miatt csak a legismertebb nevezetességeket jártuk be, a következőkben ezek a látnivalók következnek, a folytatásban azonban szeretném megemlíteni azokat a vizigót (nyugati-gót) és mudéjar emlékeket, amelyeket ottlétünk egyetlen napja alatt lehetetlen lett volna végigjárni. Az Alcázarra csak pár száz méter távolságról tekintettünk fel, mivel a mostani hadtörténeti múzeum nem igazán tett bennünket kiváncsivá. Az erődöt már a rómaiak kezdték építeni, a vizigótok után a mórok rendezkedtek be. A spanyol polgárháború alatt szinte teljesen lerombolták, de mára újjáépítették.
Az erőd után a parkoló felé menet leereszkedtünk a városból a Tajo partjához, ahol az Alcántara-hídhoz érkeztünk. A híd neve arab eredetű és hidat jelent, bár eredetileg a rómaiak építették meg először, de a X. században az arabok építették újjá (persze a későbbiekben is nemegyszer újjá kellett építeni). Ez volt az egyetlen híd később is, amelyen a zarándokok a városba juthattak.
A Tajo-folyó túlpartján is áll egy stratégiai helyen álló erőd, amely a városhoz vezető hidat ellenőrizte. Természetesen már a rómaiak is erődítményt építettek itt, amelyre a vizigótok templomot építettek, a mórok pedig később erődöt. Miután VI. Alfonz 1085-ben visszafoglalta Toledót, az erőd helyén kolostort létesített, de a további évszázadok során sok viszontagságon esett át, 1386-ban rekonstruktálták utoljára, mai látképe erre az időkre vezethető vissza.
A látottak után röviden szerepeljenek azok a művészetileg és építészetileg figyelemreméltó látnivalók, amelyeket mindenképpen érdemes egy többnapos toledói látogatás során megtekinteni. Az arab hódítás előtt Toledo a vizigót királyság központja volt, de feltehetőleg a hódítás miatt nem sok emlék maradt fenn ebből az időből. A legérdekesebb vizigót emlék az Iglesia de San Román, amely ma a vizigót idők múzeumaként szolgál. Belsejében persze nem csak vizigót, hanem későbbi emlékek is láthatók, például románkori freskók, vagy a hozzáépített apszis mudéjar stílusban, az Alonso Covarrubias által emelt kupola platereszk stílusban. A főhajó római és vizigót oszlopain tipikus vizigót patkóívek nyugszanak.
Másik példa a vizigót építészetre a nemrég restaurált Iglesia de Santa Eulalia, amelynek belseje egyedülállóan szépen illusztrálja az arab hódítás előtti vizigót művészetet.
Még egy utolsó példa a megőrződött vizigót kincsekből: a San Salvador templom eredetileg mecsetként épült, később alakították át keresztény templommá, de belül akad néhány vizigót maradvány, a főhajó boltívei az arab hódítás előtti időből származó oszlopfőkön nyugszanak és egy vizigót domborműveket ábrázoló pillér is fennmaradt.
Toledo bemutatásából nem maradhat ki a mudéjar templomok sora sem. Bár Sahagúnban és Cuéllarban sokkal északabbra is találkozhattunk mudéjar építészeti emlékekkel, a legtöbbre Toledóban bukkanhattunk volna, ha kellő időt tudtuk volna rájuk szánni. Mindjárt a Puerta Nueva de Bisagra kapu után szembesültünk az egyik legimpozánsabb mudéjar templommal (sajnos a többi mudéjar templomot nem láttuk), a XIII. század második felében épült Santiago del Arrabal templommal. A templom arab eredetű "arrabal" neve arra utalhat, hogy annak idején külvárosinak számított, lévén, hogy a Puerta del Sol-on kívül esett.
A következőkben a középkori városrész egyéb mudéjar templomai következzenek, befejezésül pedig a középkori városmagon kívül eső pár templom sem maradhat ki a rövid felsorolásból. Az igazat megvallva, a felsorolandó templomok többsége nem számít kiemelekedő nevezetességnek, ennek megfelelően bemutatásukhoz elegendő egy-egy kép. Kivételt képez a Cristo de la Luz templom, amely a mór időkben a Bab al-Mardum mecset nevet viselte, a mórok építették, de a visszafoglalás után keresztény templommá alakították át, illetve mudéjar stílusban ki is egészítették. Amint sok esetben szokásos, korábbi oszlopokat, oszlopfőket építettek be, amint az épület belsejében lehet látni, a patkóívek vizigót oszlopfőkön nyugszanak.
A középkori városban csigavonalban haladva a következő mudéjar templomokat lehetett volna végigjárni, az utánunk jövő kiváncsiak figyelmébe ajánlva. Az Iglesia de San Vicente templom felé tettünk egy kitérőt, de a helyismeret hiánya miatt időnek előtte visszafordultunk. Jelenleg a Toledo Művészeti Körnek ad otthont, a patkóívek a vizigót időket idézik.
A Santa Leocadia templomnak a mudéjar építkezés legjobban megőrzött része a torony, maga a templom az apszis kivételével kevés mudéjar emléket őrzött meg. Mellesleg a templom apszisa mögött lehet a Monasterio de Santo Domingo el Antiguo bejáratát megközelíteni.
A Santa María la Blanca templomot eredetileg zsinagógának építették 1180-ban és 211 évig ilyenként működött. Az 1391-es pogrom eredményeként kisajátították és templommá alakították. Jelenleg az épület a katolikus egyházhoz tartozik, de itt nincs istentisztelet. Az épület mudéjar stílusú, muszlim kőművesek építették. Építészeti elemei: sima, fehér, téglából készült falak, patkóívek és nyolcszögletű oszlopok, a frízek geometriai díszítése és az oszlopfők növényi díszítése. Mindezek a jellemzők, a terek eloszlása, a hajókat az oszlopok által támasztott patkóívek sora emlékeztetnek egy mecset tipikus kialakítására. A Santa María la Blanca belső kiépítése és mór stílusa példaként szolgált a XIX. századi európai és amerikai zsinagógák számára.
A középkori városrészben állnak még az Iglesia de San Bartolomé és a Convento de Santa Isabel de los Reyes részben mudéjar stílusú épületei. Ezenkívül a középkori várostól kifelé még két mudéjar remeteséget, azaz kisebb jelentőségű templomot lehet megemlíteni, az Ermita del Cristo de la Vega-t és az Ermita de San Eugenio-t.
Virtuális kitérő: nagyon szerettük volna megnézni a király kastélyt Aranjuezben, már csak azért is, mert eszembe jutottak anyám szavai, amiket akkor mondott, ha valaminek vége volt: "Vége az aranjuezi szép napoknak" (Schiller Don Carlosának kezdő sorát idézve „Ím, az aranjuezi szép napoknak végük szakadt már”, Radó Antal fordításában). Madrid felé menet egy másik útvonalon körülbelül 25 kilométerrel többet kellett volna megtenni, de egyrészt már nagyon kifutottunk az időből, másrészt a madridi kocsikázásra sem került volna sor, bár ezt előre nem lehetett tudni.
|
